Széljegyzet

Magamba tömöm a gyógyszert, ettől hajnalig pörgök majd, de ezt akkor még nem tudom. Csak jobban akarok lenni, odamenni, hazajönni, elterülni, mint a nagyalföld, ahogy apám mondta, vagy eldőlni, mint a rohadt nád, ahogy a Kraj Tibi mondta.

A gyulladás belülről fal fel.

Apám tudott elterülni, mint a nagyalföld, Kraj Tibi tudott eldőlni, mint a rohadt nád, én tudok gubbasztani, mint egy fülesbagoly, úgy gubbasztasz ott, mint egy kis fülesbagoly, mondta apám egy éjjel, amikor egyikünk sem aludt, és ez tőle elég nagy kedvesség volt.

A kedvesség ideje lejárt. Apám halott.

Hajnalig gubbasztok, hatnak a gyógyszerek, amikor jobban akartam lenni, akkor hol fáztam, hol izzadtam tőlük, izzok,  izzadok, be vagyok gyulladva, kiver a víz, aztán fázom, didergek, megkeményedik a mellbimbóm, egy izzadságcsepp elindul a hátamon, a gerincem árkában lefelé vándorol, de igazán jól csak órák múlva leszek, hogy feldolgozzam a jelen időt.

Van ez a hülye szokásom, hogy azt képzelem, hogy átlátom a magam alkotta rendszereket, egyáltalán valamire valónak tartom őket, habár kutya legyek (vagy rohadt nád), ha meg tudom mondani, mire. A Kraj Tibi eljátszotta a rohadt nádat úgy, hogy fél óráig röhögtem rajta, nagydarab gyerek áll az ágy szélén és eldől – tényleg, mint a rohadt nád – és hallani lehet, hogy valami megroppan a súlya alatt az ágykeretben, de majd évek múlva adja csak fel, törik ketté, egy másfajta igénybevétel hatására. Fetrengve, visítva röhögni, addig, amíg egyszer csak már nem tudja az ember, miért folynak a könnyei, aztán átadni magát a végtelen sírásnak, hátha jó lesz a vége, habár a magam alkotta rendszerekben (nevezzük ezeket szövegeknek), általában nem jó a vége és most, hogy már mindezek összemosódtak egyetlen irdatlan masszává, igazán nem is tudom, mit várnék egy kiadós sírva röhögéstől, gondolnám-e, hogy ez bármi jót hozhat. Nem, azt hiszem, nem gondolnék erre, az állandóan visszatérő fül-gége gyulladásra gondolnék meg arra, hogy milyen gyógyszerek vannak még készleten, mit lehetne bevenni, amivel elmegyek egy darabig. Nem. Az állandóan visszatérő keserűségre gondolnék igazából.

Mint a nagyalföld, úgy akarok terülve lenni, nem, inkább dőlni úgy, mint a rohadt nád, mert ebben már van valami megkönnyebbülés, a lemondás, a végérvényesség megkönnyebbülése, szinte hangtalan, a végén a tompa puffanást nem hallja senki, persze tudjuk, ha az őserdő közepén kidől egy fa, aminek zaja emberi fülhöz el nem ér, attól még az is csak éppen olyan hangot ad, mint a többi. Ez persze csak feltételezés, nem bizonyítható.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.