Spontán naplókitörés

Szeráj. Olvasom a villamosról kibámulva. A cselekmény helyszíne egy szeráj, igen, kedves uraim, egy serraglio. Tükörképem, árnyékom, abszintzöld-szín szerájom. Már hazafelé tartok. Táskám, szatyrom, vállam, karom.

A Nyugatinál mindig beállnak az ajtóba, az  egyik srác nekimegy egy másik srácnak, akkor az meglöki a vállát, ez visszalöki, te jöttél nekem, bazmeg. Inerciarendszereink a mindennapokban. Várom, lesz-e ütésváltás. Nem lesz. Lemegyek.

Micsoda plakát, Kúrhatnám polgár, ja nem, persze hogy nem, óvakodjunk a  merész újításoktól.

Éppen ez az, semmi új, minden ismerős nekem a kórházban, én még mindig az vagyok aki nem fordul el, aki nemhogy nincs rosszul tőle, de ismeretlen okból valósággal szereti ezt a szagot, akinek mozdul a lába, ha a szomszéd ágy mellet sípol a monitor. Onnan jövök most. Nagyon igyekeztem, egyáltalán nem kérdeztem fölösleges dolgokat, de illedelmesen megkérdeztem párat, amit tudok és párat, amit nem. Tudom, milyen ht-kat* szeretnek, na, én pont olyan akarok most lenni. Szemem előtt az összes ht, akivel valaha találkoztam, arcok, mimikák, gesztusok, hangszínek, válogatom a legjobb tulajdonságokat, végül az agyam kiköpi a szinte tökéletes prototípust. Jöjjön hát az átlényegülés. Jó akarok lenni, jó leszek, jó vagyok.

Úgy hagynak el az elvek, fogadalmak, mint fáradt hajszálaim a telogén fázis végén, észrevétlenül, fájdalommentesen hullanak a műpadlóra (amin egy kéttenyérnyi sebet gondosan körbeszögeltek, hogy ne szakadjon tovább, szép, szabálytalan, rüszkös mélyedés, a nosocomialis fertőzések melegágya), mintha soha nem tartoztunk volna össze. Mindent meg akarok tenni, ami tőlem telik. Csak tudnám, mennyi az.

Kotorászok a táskámban a metrón, persze hogy otthon hagytam a tollat. Amikor végre van nálam papír. Fel akarom írni ezt a szót, hogy szeráj. Előveszem a telefont, megnyitok egy piszkozatot a levelezőben. Akkor kezdem el ezt írni. Elküldöm majd magamnak, aztán otthon kopipésztelem.

A hazai villamoson az ölembe bámulok, az ölembe akarok bámulni, de a lábamnál van két szatyor, az ölemben meg a táskám, ezért a fekete műanyag cipzárt bámulom, fogai közt az ismeretlen eredetű fehér szöszöket, vagy mik ezek, morzsák, amik minden fekete cipzáron ott vannak, de vajon honnan jönnek. És felnézek és ott van az idősb hölgy, fehér kabátban, irhakesztyűvel, púderszínű kalapban, utánozhatatlanul szép tartásban, összezárt térdekkel ül, hatvanegy éves, pont tudom, a múlt héten mesélte bele a telefonba ugyanitt. Szeretném belenyomni az ujjam az arcába, csak egy kicsit, hogy érezzem, hogy pontosan olyan puha, amilyennek látom, amilyennek képzelem. Hatvanegy éves, anyám sosem lett hatvanegy. A hölgy nyugdíjba ment, ezt is a múlt heti telefonból tudom, azóta szabadidejében dolgokat csinál. Van szabadideje, vannak dolgok, amiket szeret csinálni. Hogy eddig kell-e rá várni, ezen gondolkodom.

Szeráj, serraglio, így kattogtak ma a villamosok. Talán hallotta más is.

_________

*hozzátartozó

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.