Kritikai élvezet

Bevallottan nagy kritika-rajongó vagyok, kifejezetten élvezettel olvasok egy-egy jól felépített, alapos  írást szinte bármiről (igen, olyasmiről is, amit nem vagy alig ismerek, mert sokszor éppen egy elemző hang segít abban, hogy megismerjem, utánajárjak stb.), úgyhogy mindig felkapom a fejem, amikor a kritikust kritizálják – habár többnyire szó nélkül hagyom.

Most mégis arra ragadtatom magam, hogy foglalkozzak egy kicsit a témával, mert itt van ez a szomorú történet, hogy Mátyássy Áron reagált a Magyar Narancs filmkritikának nevezett írására. Ezzel egyfelől a nem-reagálás íratlan szabályát sértette meg – amit szerintem ennél fajsúlyosabb esetben szabadna csak megtenni -, másfelől ezzel belecsúsztunk abba a szarspirálba, hogy bármilyen módon is foglalkozzunk az üggyel, a Narancs cikkecskéjét kritikának kell neveznünk (a Lap és a reagáló is annak hívja). Pedig nem az.

Nem az például azért, mert egyetlen épkézláb érv nélkül szaroz le egy filmet – ami természetesen lehet, hogy valóban az, de a Narancs nyúlfarknyi cikke attól még nem lesz kritika, hogy ezt többször is megmondja. Ezt egyébként Mátyássy remekül látja, de még egyszer mondom, éppen emiatt nem szabadott volna ezzel foglalkoznia.

Súlytalan, érdektelen, fél perc alatt elolvasható, gondolkodást nem igénylő, általánosan bántó, de megjegyezhető, sőt talán későbbiekben saját véleményként is előadható félmondatokból álló szöveget ne nevezzünk kritikának. Ez lehet a kétbetűs cikkírók magánvéleménye (aminek nincs helye semmilyen lapban), vagy akár egy egész csoport véleménye, bánom is én, de nem kritika, ezt tessék (be)látni. Ameddig ez nem megy, addig itt fogunk tipródni a szarban, és itt most már elhagytam az induló történetet, általában a kritikaírásról/olvasásról van szó.

Valóban nagy kérdés, hogy egyébként viszonylag nívós lapok (akár on- akár offline) hogyan engedhetnek olyan szövegeket kritikai rovataikba, amilyeneket engednek. Az a közkeletű vélekedés, hogy az online média sokkal kevésbé korrekt, precíz, mint nyomtatott társai, sajnos nem megalapozatlan. Mintha online sokkal több minden elférne/felférne egy márkanéven/re. Mert egy lap neve bizony márkanév, ha tetszik brand, azzal nem lehet (vagyis nem kéne) szórakozni.

Mifélék zavarnak engem?

Legelőször is a Ki-tudja-honnan-szalajtott-nem-kritikusok írásaival van tele a hócipőm. Amíg ezek megfelelő helyen vannak (blogban például), addig semmi gond nincs velük, de egy magát lapnak gondoló/nevező felületre semmiképpen nem szabadna lelkes olvasót, moziba/kiállításra járót engedni, csak azért, mert szívesen, sokat és ingyen ír valamiről. Ezek az általános iskolai fogalmazásórák kötelező feladatait idéző szövegek lehet, hogy sok olvasót hoznak, de többszintű károkozásuk már a puszta létükkel megkezdődik: azt üzenik, hogy (kritikát) írni bárki/mindenki tud.

Bennfentesek. Talán a legszörnyűbb kategória, pályatársak egymásról. Barátok közt sznob módra. Ezek azok a cikkek, amiknek kilencven százalékát a kívülállók nem értik, nyugodtan meg lehetne őket írni  egy privát levélben, vagy zárt Facebook-csoportban publikálni, mert messziről bűzlik, hogy megszületésük egyetlen oka, hogy a kritizált személy/ek lássák, hogy „foglalkozva van velük”, és hogy X ott volt, megtette a magáét, írt róla valahol, elhelyezett szövegében néhány összekacsintást, mert jó fej, és legalább öt percig ezzel most mindenki boldog lesz. Kivéve a lap olvasóját, aki nem tudja, hova is tegye az egészet.

Túlságosak. A kritikai ló másik oldala, állatorvosi kezelés teljes hiányában. Ezekkel a cikkekkel megint csak lehet, hogy az elhelyezés a probléma. A nagyon szakmai kritikáról van szó. Ha szélesebb olvasóközönségnek szánt kritikák közt ilyenbe botlunk, az több szempontból is kellemetlen. Elsősorban az önbecsülésünk inoghat meg, amikor a kötőszók kivételével alig-alig értünk valamit ezekből a cikkekből, de ha megpróbáljuk őket megfejteni, kiderülhet, hogy orbitális baromságok, és az végzetes. „Vigyázat, szakmázok!” – felirattal szabadna csak kiengedni a világhálóra.

Alányalók. Amikor minden túl jó. Amikor nem létezik, hogy valami, ami hibának tűnhet, az nem szándékos, nem hordoz valami plusz jelentést. Ezt a kritikát legkönnyebben onnan lehet felismerni, hogy az ember lekaparja az arcát, mire a végére ér. Veszélyes tehát. Lehet ilyen értekezés egy műről mondjuk blogban, ahol nagyon is helyénvaló elragadtatottnak lenni, attól senki nem megy a falnak (aki igen, az megérdemli, mondanám, hogy ne blogot olvasson, olvasson lapokat…). Születhet ilyen kritika kiemelkedően zseniális remekművekről, de érzésem szerint az egy évre jutó alányaló kritikák száma messze meghaladja az adott idő alatt született zseniális remekművek számát. Különösen érdekes összevetni az ilyen szöveget egy nem-alkotóközeli szerző kritikájával. Meglepődhetünk.

Reklámok

3 thoughts on “Kritikai élvezet

  1. elolvastam(most nem reagálnám le, talán majd egyszer szóban, mert hosszú és jaja meg áá részei is vannak a reakciónak), de annyira mosolyogtam, mikor ez alatt a bejegyzés alatt azt olvasom: minden vélemény számít:))

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.