Föladni sosem szabad

– Rövid kör –

cutTollerné Marika – aki a kórházi takarítószemélyzethez tartozott és előszeretettel hívta magát higiénés munkatársnak – éppen kétfázisú fertőtlenítőt készített az alagsorban, amikor hirtelen feemelte a fejét, a magas ablakra bámult és a szívéhez kapott. Az egyik olyan korai órában történt, amikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezik, fénytűket szurkál, de a hajnal szürkéje még ott dereng a föld fölött.

Marika megrémült, azt hitte, egy madár szállt az ablak elé, de nem madár volt. A BakterGéza kacska, sárgás lába volt az. Ezt persze Marika nem tudta, csak csupasz lábakat látott. Hiába laktak egy faluban, dolgoztak is régebben egy helyen, azért lábfejről még ő sem ismerte föl a Gézát. Ami nem is baj, mert menten odaájult volna a felsikált padlóra. Így sem hiányzott sok hozzá.

Nem mintha különösebben sok köze lett volna a BakterGézához, de mégiscsak ismerte. És sajnálta. Marika nagy sajnálkozó volt, főleg, amióta felvették a kórházba. Előtte a Kisállomáson takarított félállásban, de azt évekkel ezelőtt bezárták. Nagy szerencséje volt, hogy a TakarítócégesFeri tavaly odaadta neki ezt a munkát. Igaz, hogy be kellett buszozni a városba hajnalonta, de manapság nem nagyon lehet válogatni.

Marika tehát újra rendületlenül mosta a padlókat, pucolta az ablakokat és sopánkodásokat zúdított a férje fejére, amikor hazaért. Hogy mennyi a baj, nem is hinné az ember. Hogy mennyi a szerencsétlen. Hogy micsoda rohadékok vannak, de nem ám a betegek, hanem azok a tetű orvosok, meg a nővérek. Meg a betegszállítók. Meg a portás, az a pökhendi, nagyképű alak.

– Azért van köztük rendes is – ezzel szokott áttérni az ajnározásra, hogy aztán amíg megmelegíti a vacsorát, az egekig magasztaltja azt, aki kedves, aki jóindulatú, aki ővele is szépen beszél, például a Petrovics doktort. Ő annak még a saját kávéjából is főz, ha a büfé bezár, és kétszer is felmos az öltözőszekrénye előtt.
– Jaj, az a szerencsétlen BakterGéza! – sóhajtotta oda pár hete szinte minden este Sándornak, miközben a tévé előtt vacsoráztak egy kis tegnapit.
– Ja – mondta olyankor a férje. Aztán hallgattak, nézték az éneklős műsort, mert valahogy Marikának sem volt kedve belemerülni még gondolatban sem abba a szerencsétlenségbe. Meg már úgy is elmondta vagy százszor, hogy a fene gondolta, hogy ilyen történik itt valaha.

Ott ült az a szerencsétlen BakterGéza a régi bakterház előtt minden nap és minden este, mert köztudottan kitartó, elszánt ember volt mindig, de már csak bámulta a síneket.
A Kisállomás évek óta nem működött, nagyjából azóta, hogy a szénbányát bezárták. Nem állt meg ott a vonat, csak kint, a falu város felőli végén. Szép, nagy falu volt az övék, minden évben szóba került, hogy várossá nyilvánítják, de végül mindig kikerülték a dolgot a fejesek, ahogy mondani szokták.
Szóval itt, a kertek alatt épp csak elrobogtak a szerelvények. Azok kezdtek csak lassítani, amik a Nagyállomáson majd megállnak. Szépen fel is újították azt az állomást egyébként, térkővel leburkolták az udvarát, mellette meg nekifogtak, hogy buszmegállót is építenek, de még nem készültek el vele, csak összetúrták a földet.

A Nagyállomást mindenki csak így hívta, akkor is, amikor már az egyetlen állomás volt. Nem kellett oda sok személyzet, nem kellett oda például a BakterGéza. Akármilyen jó vasutas volt, nem volt neki ott hely. Néha elsétált a töltésen arrafelé, nézte a felújított, térköves udvart, a krómtól csillogó ivókutat, a megjavított nagyórát a homlokzaton, a piros padokat a peronon, aztán visszagyalogolt a Felsőkocsmához, megivott valamit. Még beszélgetett is erről-arról, de nem maradt soká, hazaballagott a régi bakterházba, vagyis a ház elé, és bámulta a síneket.

Nem tűnt szomorúnak, nem tűnt magányosnak, hanem éppen olyannak, mint aki már nincs is ott. Leglábbis a Huszas így mondta egyszer a Kefének, a kocsmában. Részegen a Huszas néha egész szépen beszélt, és azon az estén valahogy így fogalmazódott meg benne, hogy milyennek látja a BakterGézát. Aki csak hallotta, egyetértően hümmögött.
– Ja, hát nincs a Gézával semmi, éppen ez az. Mondasz neki valamit, rád hagyja, megkérdezed, válaszol, de nem nevet és nem bánkódik, csak úgy van a szerencsétlen. Csoda, hogy még megvan – szokták még hozzátenni -, mert amit ő kibírt, azt nem mindenki bírja ki.
– Mintha készülne rá, hogy ő is megteszi – mondta egyszer Kefe, mire megint hümmögtek egy sort, aztán gyorsan beleittak a fröccsökbe meg a sörökbe.

BakterGéza éppen két éve volt munka nélkül, amikor egy reggelen, amint ásta a kertet – azt a szomorú, agyagos földet, hogy legalább egy kis krumplit vessen bele -, meglátta az asszonyt nagykabátban a sínek mellett, a kislányuk kezét szorítva. Jött a reggeli hét huszonötös gyors, és az még csak nem is lassított, mert nem volt megállója a Nagyállomáson. Alig volt hangja, nem is sikoltottak. Géza meg úgy maradt, félig felegyenesedve, ásóval a kezében, hosszan, nagyon hosszan.

Aztán felgyalogolt a kocsmába, kikért egy teljes deci pálinkát, de csak úgy intve, hogy nagyot. Az arcát beletemette a tenyerébe, úgy dörmögött a Huszasnak, hogy hívjon segítséget, mert ő oda vissza nem megy. Utána összeesett, a mentők vitték el, és csak hónapok múlva hozták meg valamelyik messzi szanatóriumból.

Azóta nézte a síneket, egyre nézte, valóban, mintha készülne. Megfontolt ember volt, úgy gondolta, kivárja a koratavaszt, hogy minden ugyanúgy legyen, de végül megrémítette, hogy mi mindent kéne kivárnia. Jönne az ősz, amikor a gyerek nem megy iskolába, aztán a vaskos tél, a karácsony, és ezeket nem akarta már.

Végül egy derengő, későnyári reggelt választott, nekiszaladt, de olyan szerencsétlenül botlott meg a töltésen, hogy beverte a fejét és úgy gurult a vonat alá, a sínek közé, hogy elszaladt fölötte a sok vagon, és életben maradt. Nem sok híja volt pedig. Mégis élt, lélegzett és kinyitotta a szemét. Eltelt vagy fél óra, talán több, mire Kefe rátalált. Egy demizson bort hozott, hogy kicsit beszélgessen vele, csak úgy, hátha kell segíteni a ház körül, vagy ki tudja, hátha örül a társaságnak. Amikor nem találta, szólongatni kezdte. Aztán meglátta a barna kupacot a sínek között. Biztosra vette, hogy halott, de tűzoltóéknál látott ő már egyet mást, úgyhogy vett egy nagy levegőt, odafutott.
– Te barom – mondta a BakterGézának, amikor az ráemelte a savószínű szemét. Aztán elővette a telefonját, mentőt hívott, a Gézát meg bevitték a városi kórházba.
– Mindjárt tudtam, hogy a lába az odalesz, sérült a gerince. Meg megmondta az orvos is bent a kezelőben – mesélte a Felsőkocsmában aznap este. Összerakják, de a tolószékből nem kel föl többet.
– Milyen élete lesz annak így? – kérdezte Katika, a pultos, de nem várt feleletet. Nem is felelt senki.

BakterGéza szépen javult, két hét múlva már a kerekesszékkel gördült végig a kórházi folyosón. Napjában többször is megtette az utat a franciaerkélyig, aztán a másik végére, a liftig. Dicsérték a az orvosok, nővérek, az a kedves fizikoterápiás nővér is, meg a gyógytornász, hogy ez igen, ez aztán az elszántság, ez ám a kitartás. BakterGéza nem szólt erre semmit. Nem mosolygott vissza, még csak nem is bólintott. Meglátogatta Marika is minden áldott nap többször is, olyankor megkérdezte, mit hozzon a büféből, de a Géza sosem kért semmit. Kefe, amikor szolgálatba ment, korábban indult, hogy benézhessen hozzá, még a Huszas is vele tartott egyszer. Mind csak biztatták, vállon veregették, hogy ez nem semmi, milyen jól néz ki, és hogy ez ám a kitartás, csak így tovább, ne adja föl, mert föladni sosem szabad. Aztán amikor kiléptek a kórteremből, csak csóválták a fejüket.

Egy korai órán, mikor a nappal már visszavonhatatlanul megérkezett, de hajnal szürkéje még ott derengett a föld fölött, BakterGéza már alig fújtatott, ahogy átemelte magát az ágy mellé állított, befékezett kerekesszékbe. Kiemelte az éjjeliszekrényből azt a hosszú gézfonatot, amit még a nővérek kötöztek pár hete az ágya végére, hogy fel tudjon vele húzódzkodni. Összetekerte, a pizsamája zsebébe tömte és kigördült a kórteremből. A hosszú folyosóra fénylő téglalapot rajzolt a nap, beömlött a sárga fény a franciaerkélyen át. Az ajtószárnyak szélesre tárva, szellőztettek éppen.

A sokszor gyakorolt mozdulatok rutinjával csavargatta a gézfonatot, az egyik végét az erkély korlátjához kötötte. A hurkot úgy húzta át a fején, ahogyan abba a lágy pulóverbe szokott belebújni, amit a felesége kötött. Még valami halvány büszkeség is elfogta, milyen erősek a karjai, amikor átlendült a korlát fölött. Kínai műanyag papucsa elrepült a sövény felé. Pár pillanat múlva a lábfeje éppen az alagsori kiszolgálóhelyiség ablaka előtt állapodott meg, ahol Marika egy tört pillanatig madárnak hitte.

BakterGéza nem kapott a nyakához, nem kapálózott, épphogy megrándult. Úgy lógott a kórház keleti homlokzatán, mint a kitartás győztes zászlaja.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s