Zakkant Tóni

– Rövid kör –

"a kis kék nyugtató, a rúzsvörös altató"Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj.
Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a BányászPista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a BányászPista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról.
El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.

Bárkinél akadt egy kis munka, csak be kellett hívni, és a Tóni megoldotta. Találékonyan szerelt, hegesztett, igazított, csavarozott, olajozott, bontott, épített. Ráadásul a nagy fészerében volt annak mindene, nem létezett olyan szerszám, amit elő ne tudott volna onnan halászni. És értette a módját annak is, hogyan használja. Lenyírta a füvet, végig a járdák mentén, csak úgy, nem ám pénzért. A házaknál kérésre bármikor megszerelte a villanyt, kiköszörülte az ollókat, késeket, nyelet ütött az ásókba, megperzselte a disznót, szóval, úgy látszott, mindenhez ért.
Aztán történt ez a szörnyű baleset. Mindenki azt hitte, a Tóninak annyi. Bevitték a városi kórházba, hónapokig nem látták. Amikor aztán hazajött, és először belépett a Felsőkocsmába, többen is a nyakába ugrottak, és úgy találták, minden rendben van vele, meggyógyult. Délután felállították az udvaron a legnagyobb bográcsot, és olyan paprikás krumplit főztek a tiszteletére, hogy azóta is emlegeti még az is, aki az illatát érezte.

Csak néhányan látták, például a BányászPista, hogy valami mintha mégsem lenne rendben a Tónival. Nem tudta volna megmondani ő sem, hogy mi, csak mintha szótlanabb lenne, nem csillogna olyan vidáman a szeme, de hát ekkora bajból kijövet ez talán nem is csoda.
Még mindig sokat járkált az utcákon, de már nem igazán segített. Volt, hogy megígérte, hogy fél óra múlva visszajön valami szerszámmal, de nem jött. Az emberek lassanként leszoktak róla, hogy behívják, ő meg csak szomorúan bandukolt, föl a hegyre, megkerülte azt a két kis háztömböt, amit a buszmegálló mögött építettek a munkáslakásoknak, aztán le a hegyről. Mint aki keresgél valamit, pedig csak az elveszett munkáját kereshette volna, mert leszázalékolták. A bánya, az hiányzott neki nagyon, azt mondta, ha néha szóra bírták a kocsmában. Sosem volt egy koszos ember, de onnantól mintha kicserélték volna, mindig patyolat ingben járt, körme alatt egy porszem nem maradhatott, és a szomszédai szerint a házat is meg az udvart is folyton csak takarította.

Kérdezgették néha az öreg Szigeti doktort – mert az öreg volt, mióta csak ismerték -, hogy netán megőrült-e a Tóni, de ő mindig azt válaszolta, hogy ártalmatlan, nincs semmi baja, csak lettek ilyen kis mániái, nem kell vele törődni. Azért a patikából minden héten vitt neki egy kis zacskóban egy-két doboz pirulát, hogy legalább aludni tudjon.

Amikor aztán maga az öreg Szigeti doki aludt el örökre, senki nem volt igazán meglepve, hiszen olyan öreg volt már, hogy inkább azt csodálták, hogy még él. A házában halt meg, éjjel jött érte a kaszás. Az asszisztense találta meg, a nagyfenekű Edit. Mindjárt tudta, hogy valami baj van, amikor reggel nem ment be a rendelőbe. Az öreg doki minden hétköznap reggel nyolc órakor ott ült a rendelőben, a régimódi fehér köpenyét gondosan begombolva, felrtőtlenítőszagú kézzel tologatta a pecsétes papírokat a fehérre lakkozott, böhöm íróasztal mögött. Azon a hétfőn nem jött be, és nyolc óra öt perckor Edit nővér már kapta is a szürke posztópelerint, magára borította, úgy rohant át az orvoslakásnak kinevezett házba, sűrűn szólongatva a jó doktort. De nem kapott feleletet, még a Bolhás se futott eléje. Ott ült az is a gazdája ágyánál, nem mozdult.

A halálhírt is az Edit vitte a Felsőkocsmába, azon mód, pelerinben szaladt át, és bizalmasan Katikához hajolva közölte, hogy meghalt a doki. Katika rögtön töltött mindkettőjüknek egy fél deci házipálinkát a pult alól, aztán fennhangon közhírré tette a kocsmában, hogy meghalt a Szigeti.
A Tóni ott ült a sarokban a játékgép mellett, és olyan heves zokogásban tört ki, annyira rázódott a szerencsétlen, és olyan éktelen nyüszögést hallatott, hogy hirtelen azt se tudta senki, hogy most sírjon-e vele vagy röhögjön rajta.
Végül Edit nővér annyit mondott, hogy ha nem lesz jobban, majd ő hoz neki valamit. Aztán már szaladt is vissza a Szigeti házához, hogy megvárja a Tilman doktort, hogy az megírja a papírokat.

– Tegnap este halhatott meg – mondta Tilman. – Nem volt senkije, nem csoda, hogy nem találták meg előbb.
Szerencsére szaga még nem volt. A kisdoki komótosan elvégezte a rutinvizsgálatot, aztán a konyhába ment kitölteni a papírokat.
Edit régebben a kórházban látott már jó pár halottat, úgyhogy azonnal nekilátott, hogy felöltöztesse, rendbe szedje, mire a TemetkezésiFeri megjön. Az éjjeliszekrény fiókjában talált egy patikai papírzacskót, amire rá volt írva, hogy Zakkant Tóninak átadni.
Később, amikor már ráhagyta az öreg Szigeti földi maradványait Tilmanra, az meg a TemetkezésiFerire, a nővér fogta a kis zacskót, átsietett vele a Felsőkocsmába.
Tóni még mindig zokogott, pedig már egy kisebb csapat próbálta belediktálni a házi pálinkát, hogy megnyugodjon. A pultos Kati csak ingatta a fejét, amikor meglátta az ajtóban Editet, mint valami vészmadarat a kopottas, szürke pelerinben.

– Na, Tóni! Hoztam magának valamit. Az öreg Szigeti doki küldte a síron túlról.
Tóni felemelte a fejét, vérágas szemmel Edit nővérre nézett. Legalább egy órája csak nyüszögött, de most végre elakadt. Reszketeg sóhajjal átvette a zacskót, felnyitotta, megnézte benne a kis dobozt. Az a pirula volt benne, amitől ő esténként el tudott aludni. Nem tudott sokat az efféle dolgokról, de annyit biztosan, hogy az öreg Szigeti ezt valami suskus-módon szokta szerezni neki. De arra sosem gondolt, mi lesz, ha egyszer nem lesz az öreg. Volt a zacskóban valami más is, egy kicsiny pénztári cetli, annak a hátulján a doki szögletes betűivel két sor:
„Tilmant tájékoztattam. Hozni fogja a gyógyszert, legyen nyugodt, Tóni.” És a szokott aláírás: „Szigeti”
Tóni arca akkor egyszerre felderült, mint amikor a nap kisüt egy kiirtott erdő fölött. A kocsmában senki nem értette, mi történhetett, de onnantól kezdve többé a Zakkant Tónit nem látták sírni.

Reklámok

2 thoughts on “Zakkant Tóni

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s